Őrület
Egyedül vagyok, nincs itt senki.
De a szobát mégis kitölti,
kitölti valami, mely gomolygó semmi,
a testem elnyeli.
Mozog minden, s mégis áll,
kézen áll az egész világ.
Testem görcsben,
agyam ködben.
Emlékek közt, emberek közt,
s gyilkolni vágyó érzések közt.
Repülök velük, nem tudom hova,
de rég eltűnt már a szoba.
Fejembe kavarog minden,
le a hasamba jutva,
a sav a gyomrom marja.
Jó így össze-vissza,
képek jönnek, aztán mennek vissza.
Tisztán látok,
pedig ködös minden.
Nincs itt senki sem.
Nem zavarják a képeket,
nem törik össze szívemet.
Normális vagyok a normálisok között,
nem őrjöngök.
Csöndben ülök, megint a szobámban,
nézem ahogy lassan ég el a gyertya lángja.
Csönd van,
nem suttog senki sem.
Valami lüktet bennem
érzem.