A kolónia
A Ludovika térről sétáltunk át az Orczy-parkba. Meglepő élményként ért, ahogy a fák között kinyílt előttem a park. A tó ugyan csalódást okozott, nem sok kacsa úszkált benne. Tovább sétáltunk az Elnök utcán, kereszteztük a Delej utcát, aminek a neve ismét nagy hatással volt rám. Még inkább a nagy fákkal szegélyezett, eddig ismeretlen széles utak, melyeken rajtunk kívül nem járt senki. Egy kis közértnél láttunk csak embereket, amint egy kuka tetején kártyáztak. A tágas Bláthy Ottó utcán befordultunk, így balról ért minket a lemenő nap mindent szürreálisan beragyogó fénye. Hárman mentünk csendben az út közepén. Ilyen lehet a világégés után. Az új kor reménységei. Egy magányos harangtoronynál fordultunk a Kolónia felé. Távolról elnyújtott énekszó szállt a komor házak felett. A víztorony ferdesége oldotta a masszív falak szigorúságát. Beléptünk a kapun. Város a városban. De a házak között nyomasztó volt a sötétség, tompa csönd ült a sötét kapualjakban. Gyorsan kisétáltunk az 1-es villamoshoz. Hosszan kísért a Kolónia szomorú éneke, ahogy az Árpád hídon átértünk a budai hegyek által keretezett valószerűtlen lila alkonyatba.