A bronz párduc
Szomorúan néztem az apró szilánkokat, ami nagyanyám kristálypoharából maradt, miután megunván a sokéves vitrinben töltött tétlenséget, unottan kizuhant a kopott padlóra. A megmaradt poharakat gondosan újságpapírba csomagolva betettem a dobozba, hogy aztán majd érintetlenül a kukában végezzék a következő költözéskor. A holmik nagy részét már most kidobom. A sok tárgy, amik egykor a nagyszüleim életét egészítették ki, értéktelen kopott holmikká váltak számomra, hiszen nem ismerem a történetüket, nem kötődöm hozzájuk. A tárgyaknak pedig történetük van. Amikhez kötődünk.
Álltam az üres szobában, és az egyetlen olyan dologgal néztem farkasszemet, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nemcsak a súlya miatt nem bírtam vele egyedül, hanem az volt az érzésem, mintha állandóan figyelne engem az a párduc. Egy lapos sziklán állt támadásra készen, kitátott pofával. Bronz testén minden izom szinte pattanásig feszült a vadászat izgalmától, azt az érzést keltve, hogy bármelyik pillanatban ugorhat. De nem mozdult, ahogy a sziklába helyezett óraszerkezet sem már hosszú idő óta. Talán megjavíttatom. Még meggondolom.
A negyedik emeleti lakást valósággal uralja a szobor. Hazaérve az első, amit meglátok, és a nappaliban
sem tudok szabadulni a jelenlététől. Nagyon alaposan kifényesítettem, ügyelve minden egyes megfeszülő izomra, és különös figyelmet fordítva a szájában sorakozó tűhegyes fogakra. Az órát nem csináltatom meg.
Lassan megszokom az óbudai életet is, bár még néha furcsa nekem, hogy nem kell többször is megkerülni a háztömböt ahhoz, hogy le tudjak parkolni. Hiányzik még egy picit a belváros közelsége is, szerettem éjjelente hazasétálni a Lánchídon át. Cserébe itt van egy kis erkélyem, amit teleraktam növényekkel, és éjjelente, mikor szemből világít a telihold, kiülök az én titkos kertembe, ahol megáll az idő. Most is lehunyt szemmel, szokásomhoz híven anyaszült meztelenül kuporgok a levendula mellett, mélyen beszívva tüdőmbe a fűszernövények fanyar kipárolgását ezen a forró nyári éjszakán. Tökéletes a nyugalom, ami körbevesz, csendben elmerülök benne. Csak valami távolról jövő, alig érzékelhető kattogás zavarja meg néha a tudatom felszínét, amitől olyan lúdbőrös leszek, hogy már fáj. Egy frissítő zuhany után lefekszem aludni. Nehezen alszom el, mert a fejemben még mindig hallom azt a nyugtalanító kattogást. Mintha sok kis fogaskerék lépett volna működésbe valahol. Hirtelen riadtam fel. Nem emlékszem mit álmodhattam, de a mellkasomra nehezedő nyomástól alig kaptam levegőt. Vízben úszva, sajgó tüdővel és azzal a nyomasztó érzéssel vártam a reggelt, hogy nem vagyok egyedül.
Másnap Zsolt segített felszerelni még néhány polcot és lámpát. Nemrég ismerkedtünk meg egy koncerten. A szerelés végeztével kiültünk egy üveg borral az erkélyre, és sokáig beszélgettünk. Mindketten tudtuk, hogy itt tölti az éjszakát. Hosszasan szeretkeztünk. Soha nem tapasztalt természetességgel és gátlások nélkül adtam át magam, ahogyan ezelőtt még senkinek sem. Olyan érzésem volt, mintha a víz alá nyomtak volna, és testetlenül lebegve egy „másik oldalról” nézném, egészen addig, míg levegő után kapkodva, kimerülten ismét feltörtem a felszínre. Zsolt halkan szuszogott mellettem. Szinte azonnal elaludtam, és csak egészen távolról hallottam ismét azt a furcsa kattogást. Az órára pillantottam, és nem hittem a szememnek. Több, mint tizenkét órát aludtam. Zsolt nincs mellettem, gondolom nem akart felébreszteni. Nem szeretem, mikor így elmegy egy napom. Kifejezetten bosszant. Gyorsan felkelek, és lezuhanyozok, hogy kicsit rendezni tudjam a gondolataimat. A fürdőszoba felé tartva a párduchoz érve valami nyugtalanító érzés kezdett kerülgetni. Ránéztem a szoborra, és éreztem, hogy valami megváltozott. Hosszasan néztem, majd először a gerincemben kezdtem el érezni a jeges felismerést, ami lassan kúszott fel egészen a tarkómig. Az óraszerkezet működött. Ahogy figyeltem a mutató monoton kattogását, valami mást is észrevettem. A párduc pofája körül sötét foltok voltak. Lehet, hogy Zsolt szerelte meg az órát. Lehet, hogy olajos kézzel nyúlt hozzá. De akkor miért reszketek még mindig?
Este volt már, mire végeztem a takarítással. Rengeteg vért kellett lemosnom. Még szerencse, hogy majdnem a plafonig tart a csempe. Festhetnék akkor most újra. Élvezettel nyújtóztattam ki sajgó végtagjaimat a kádban az illatos habok közt. Tudtam, hogy Zsolt már nem fog visszajönni. Pihennem kell mielőtt útnak indulnék. Egyre hangosabb a kattogás. Félájultan terültem végig az ágyban. Álmomban állatnyomokat láttam a sajátom mellet a kiömlő vérben, amit hiába törölgettem. Sárgán villogó szemek jelezték, hogy ideje indulnom. A párduc éhes.