A bronz párduc

Szomorúan néztem az apró szilánkokat, ami nagyanyám kristálypoharából maradt, miután megunván a sokéves vitrinben töltött tétlenséget, kizuhant a kopott padlóra. A megmaradt néhány darabot gondosan újságpapírba csomagolva betettem a dobozba a különböző méretű-és formájú poharak és csészék társaságába, hogy aztán majd érintetlenül a kukában végezzék a következő költözéskor. A holmik nagy részét már most kidobom. A sok tárgy, amik egykor a nagyszüleim életét tarkították, értéktelen kopott holmikká váltak számomra, hiszen nem ismerem a történetüket, nem kötődöm hozzájuk. A tárgyaknak pedig történetük van. Amikhez kötődünk.

Álltam az üres szobában, és az egyetlen olyan dologgal néztem farkasszemet, amivel nem tudtam mit kezdeni. Nemcsak a súlya miatt nem bírtam vele egyedül, hanem valahogy folyton az volt az érzésem, mintha állandóan figyelne engem. Egy lapos sziklán állt támadásra készen, kitátott pofával. Bronz testén minden izom szinte pattanásig feszült a vadászat izgalmától, azt az érzést keltve, hogy bármelyik pillanatban megmozdulhat. De nem mozdult, ahogy a sziklába helyezett óraszerkezet sem mozdult már hosszú idő óta. Talán megjavíttatom. Bár tartok tőle, hogy ha elindul az óra, akkor a párduc is mozgásba lendül. Még meggondolom.

Az új lakást valósággal uralja a szobor. Hazaérve az első, amit meglátok, és a nappaliban sem tudok szabadulni a jelenlététől. Nagyon alaposan kifényesítettem, ügyelve minden egyes megfeszülő izomra, és különös figyelmet fordítva a szájában sorakozó tűhegyes fogakra. Az órát nem csináltatom meg. Lassan megszokom az óbudai életet is, bár még néha furcsa nekem, hogy nem kell többször is megkerülni a háztömböt ahhoz, hogy le tudjak parkolni. Hiányzik még egy picit a belváros közelsége is, szerettem éjjelente hazasétálni a Lánchídon át. Cserébe itt van egy kis erkélyem, amit teleraktam növényekkel, és éjjelente, mikor szemből világít a telihold, kiülök, és egy titkos kertbe képzelem magam, ahol megáll az idő.

Most is lehunyt szemmel, anyaszült meztelenül kuporgok a levendula mellett, a lehető legmélyebbre szívva tüdőmbe a fűszernövények fanyar kipárolgását ezen a forró nyári éjszakán. Tökéletes a nyugalom, ami körbevesz, szinte elmerülök az örökkévalóságban. Csak valami távolról jövő, alig érzékelhető kattogás zavarja meg néha a tudatom felszínét, amitől olyan lúdbőrös leszek, hogy már fáj. Erőszakkal visszarángatom magam a valóságba, és egy frissítő zuhany után lefekszem aludni. Nehezen alszom el, mert a fejemben még mindig hallom azt a nyugtalanító kattogást. Mintha sok kis fogaskerék lépett volna működésbe valahol, vagy ahogyan a régi órák szoktak visszhangot verni az ódon házak falai közt. Hirtelen riadtam fel. Nem emlékszem mit álmodhattam, de a mellkasomra nehezedő nyomástól alig kaptam levegőt. Vízben úszva, sajgó tüdővel és azzal a nyomasztó érzéssel vártam a reggelt, hogy nem vagyok egyedül.

Másnap valóban nem egyedül töltöttem már az estét. Egy srác segített felszerelni még néhány polcot és lámpát. A szerelés végeztével kiültünk egy üveg borral az erkélyre, és sokáig beszélgettünk. Mindketten tudtuk, hogy itt tölti az éjszakát. Hosszasan szeretkeztünk. Soha nem tapasztalt természetességgel és gátlások nélkül adtam át magam, ahogyan ezelőtt még senkinek sem. Olyan érzésem volt, mintha a víz alá nyomtak volna, és testetlenül lebegve egy „másik oldalról” nézném az eseményeket, egészen addig, míg levegő után kapkodva, kimerülten ismét feltörtem a felszínre. A fiú halkan szuszogott mellettem. Szinte azonnal elaludtam, és csak egészen távolról hallottam ismét azt a furcsa kattogást.

Az órára pillantottam, és nem hittem a szememnek. Több, mint tizenkét órát aludtam. A srác nincs mellettem, gondolom nem akart felébreszteni. Nem szeretem, mikor így elmegy egy napom. Kifejezetten bosszant. Gyorsan felkelek, és lezuhanyozok, hogy kicsit rendezni tudjam a gondolataimat. A fürdőszoba felé tartva a párduchoz érve valami nyugtalanító érzés kezdett kerülgetni. Ránéztem a szoborra, és éreztem, hogy valami megváltozott. Hosszasan néztem, majd először a gerincemben kezdtem el érezni a jeges felismerést, ami lassan kúszott fel egészen a tarkómig, onnét pedig kitárta jeges kezét a torkomra, úgy préselve ki elfojtott sikolyomat csikorgó fogaim közül. Az óraszerkezet működött. Méghozzá halál pontosan. Ahogy figyeltem a mutató monoton kattogását, valami mást is észrevettem. A párduc pofája körül sötét foltok voltak. Lehet, hogy a srác szerelte meg az órát. Lehet, hogy olajos kézzel nyúlt hozzá. De akkor miért reszketek még mindig? Beállok a forró fürdő alá, és utána minden a helyére kerül majd.

Este volt már, mire végeztem a takarítással. Rengeteg vért kellett lemosnom. Még szerencse, hogy majdnem a plafonig tart a csempe. Festhetnék akkor most újra. Élvezettel nyújtóztattam ki sajgó végtagjaimat a kádban az illatos habok közt. Tudtam, hogy a fiú már nem fog visszajönni. Pihennem kell mielőtt útnak indulnék. Egyre hangosabb a kattogás. Félájultan terültem végig az ágyban. Álmomban állatnyomokat láttam a sajátjaim mellet a kiömlő vérben, amiket hiába törölgettem, újra-és újra megjelentek körülöttem. Sárgán villogó szemek jelezték, hogy ideje indulnom. A párduc éhes. (2012)