Magyaros – Hungária születése

A „magyaros” fotográfia a két világháború között bontakozott ki Magyarországon, amikor a fényképészek a népi kultúra motívumaiból, a paraszti világ archaikus formáiból és szimbolikus erejéből merítettek. A mozgalom célja nem csupán a dokumentálás volt: képeikben a magyar táj és a nép esszenciáját, a nemzeti identitás vizuális jelképeit kívánták megteremteni. Erős fény -árnyék kontrasztok, drámai kompozíciók, archaizáló pózok, szigorú szimbolika jellemzi ezt a stílust - mindezek a nemzeti lét allegóriáivá emelték a hétköznapi alakokat. Kankovszky Ervin a következő szavakkal méltatta: „A magyar stílus tulajdonképpen nem más, mint az alföldi magyar nép lelke és jelleme, a magyar lélek képpé fagyott virága. A tiszta jellem, rajongó szív és a mindenért lelkesedő lélek vágyódásainak kifejezése, a fény és árnyék ritmusában.”

A projekt címe ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, amit Gámán Zsuzsa 2019-ben, a MOME Fotó MA szakon kezdett el, a kortárs személyes tapasztalat és társadalmi helyzet felől értelmezve újra. A képek egyszerre idézik meg a magyaros stílus vizuális kódjait és írják át azokat: a fotók főszereplője maga a művész, aki saját élethelyzetét, küzdelmeit, nőként és anyaként vállalt szerepét helyezi a nemzeti allegória centrumába.

Hungária itt nem egy távoli, emelkedett szimbólum, hanem a jelenben születő, hús-vér alak, olyan nő, aki a terheket és nemi szerepeket egyszerre viseli, egymaga kénytelen munkát végezni, gyereket nevelni és megfelelni a társadalmi elvárásoknak. A személyes tapasztalat – egyedülálló anyaként helytállni minden fronton – összefonódik a társadalmi kontextussal: egy olyan Magyarországgal, ahol a közbeszédet és a politikai teret egyre inkább férfiak uralják, akik a női test és szerep fölött is hatalmat követelnek maguknak, kisajátítva a nemzet és a család fogalmát.

A képeken feltűnő bajusz egyszerre ironikus és provokatív gesztus: a férfiuralom jelképe, amelyet a női arc magára ölt, hogy láthatóvá tegye a hatalomtorzítást, de közben groteszk módon le is leplezze azt. A bajusz egyszerre védekezés, álarc és felforgatás.

A sorozat így egy személyes és kollektív allegóriát épít: a kortárs Hungária születéstörténetét. Ez a Hungária nem a 19. századi klasszicista istennő vagy a nemzeti emlékművek patetikus nőalakja, hanem egy mai, sokszerepű nő képe, aki nemcsak szimbolikus, hanem valóságos terheket cipel. A fotók egyszerre ünneplik és kérdőjelezik meg a „női hősiesség” toposzát, miközben kritikusan reflektálnak arra a társadalomra, amelyben a női tapasztalat marginalizálódik. Az üzenet a bennünk rejlő erő felfedezésére hív – arra, hogy a női tapasztalat és jelenlét nem kiszorítható, hanem a közösség és a jövő egyik legfontosabb forrása.

A „Magyaros – Hungária születése” tehát egy sorozat részeként vizuális kísérlet arra, hogy miként lehet a nemzeti hagyományból, a történeti allegóriákból és a személyes életből új, kortárs női identitásképet formálni.

Hungária eredete

Amikor a Duna völgye még vad erdőkkel, mocsarakkal és szabadon vágtató ménesekkel volt tele, az Ég küldötte megsajnálta a szétszórt népeket, akik e földön kerestek otthont. Leszállt közéjük egy sugárzó nőalak, kinek homlokán a Nap fénye ragyogott, derekán kard, kezében pedig búzakalász és szőlőfürt volt.

Ő volt Hungária, a föld szelleme, a haza megszemélyesítője. A kalász és a szőlő a termékenységet és a bőséget jelentették, a kard a védelmet és a szabadságot, a koronás fejdísz pedig a dicsőséget. Azt mondták, ő áll a magyarok fölött, óvja őket a pusztító vihartól, s ha idegen had közeledik, Hungária szívéből bátorság árad a vitézekre.

Néha könnyekkel szemében mutatkozik, amikor fiait széthúzás, háború vagy idegen iga sújtja, de alakja mindig felegyenesedik, s reményt ad a népének. Hungária nem más, mint a magyar haza lelke, a nemzet női alakban megtestesült védőistennője – kinek összetartó erejére most, a jelen válságai közepette legnagyobb szüksége van az ő országának.